A mai harminc-negyvenesek dalnoka. Sokáig csak az Egyetemi Színpadon és különböző klubokban léphetett fel, a rádióban, a televízióban alig lehetett hallani, lemezei többéves késéssel jelentek meg. Hosszú Ideje már a Katona József Színház nyújt otthont számára; máig kilenc lemeze jelent meg. Akkor nyilvánosságot, mint popsztár, sohasem kapott. Neve mégis fogalom. Dalaiban a zene és a szöveg korábban soha nem tapasztalt módon egységesül, hangulatuk semmihez sem hasonlítható: nem sanzon, nem beat, nem tangó, nem népdal, mindez és egyik sem: Cseh Tamás és Bereményi Géza (aki a dalok szövegének szerzője).

— Az előadó és a szöveg számára itt a dallam mankó. Nem is akar semmiféle stílus lenni, hol ebbe, hol abba a bőrbe bújik bele, éppúgy, mint az énekes, hol ezt a maszkot, hol a másikat veszi fel, és abban bujkálva mondja el, amit ki akar mondani.

— Láttam a mostani előadásokat a Katona József Színházban, „A századik éjszakát", és újra elkapott az a régi, lelkesítő hangulat. Hogy tudtad meg őrizni magad?

— Volt mitől őrizkedni az elmúlt húsz évben, akár énekes volt az ember, akár más foglalkozású, de mint éneklő ember, nem óvtam magam különösképpen, mert igen erős hatással volt rám a Shadows, Clif Richard, Elvis, és aztán Bob Dylan, később Leonard Cohen, beszűrődtek az ember fejébe, onnan ki nem mozdulnak, összevegyültek az esetleg létező saját zenei világgal. Másrészt mindig ketten voltunk, Géza, Bereményi Géza és én, és két ember már kontrollálni tudja egymást. Ketten őriztük a dalokat.

— Hogy tudtatok ilyen hosszú időn át kitartani egymás mellett ebben az országban, ahol két ember szinte soha nem tud tartósan együttműködni, mert errefelé a féltékenység mintha mindig erősebb len, mint a közös munka öröme?

— Nem úgy kezdődött, hogy kitaláltuk: márpedig mi ezt fogjuk csinálni, hanem véletlenül találkoztunk és véletlenül bukkantunk rá, hogy dalokat tudunk írni, amelyek tetszenek a barátainknak és később egy tágabb körnek is.

— Hogy érted, hogy véletlenül?

— Egy diákkocsmában futottunk össze egy éjszaka, több fiú meg lány volt ott, kiderült, hogy Géza tud arról, hogy én dallamokat írok és másnapra megbeszéltünk egy találkozót. Nem hittem benne igazán, mert olyan sokszor ígérgetünk egymásnak ezt meg azt, de ő feljött, pontosan a megbeszélt időben, és szinte tíz perc alatt, talán még annyi se, megszületett az első dal, az „Antoine, Désiré és az ócska cipő". És bármennyire furcsa, amikor Géza leírta a szöveget, és én elénekeltem, tudtuk, hogy valami olyasmit írtunk, amire egyikünk sem számított. Aztán közösen laktunk egy albérletben a Vízivárosban és ott éjjelnappal írtuk a dalokat magunknak. Tehát nem valami előre kitervelt szándék hozta létre a dalokat, hogy ebben az időben az ilyesmi hiányzik, nem, én továbbra is tanítottam az általános iskolában, Géza pedig szinkron-dramaturgként dolgozott; egyikünk sem hagyta ott az állását, csak írtuk a dalokat, mert borzasztó nagy örömünk tellett benne. Ha az ember örömét leli valamiben, azt nemigen hagyja abba. Jóval később, tizenkét év múlva álltunk csak le. Óriási volt a nyomás már rajtunk, mindenki várta az új meg új dalokat, Géza volt a bátrabb, ő mondta ki. hogy „én többet nem írok". Annak idején úgy kezdtünk írni, hogy amint nekünk valami nem tetszik, vagy valami olyasmi keveredik bele, amit nem akarunk, akkor abbahagyjuk, mert ez úgyis csak egy játék. Kiderült, hogy sokkal komolyabb játék annál, hogy csak úgy meg lehessen válni tőle, úgyhogy most, egy pár hónapja, újra írunk. A barátság eddig sem szünetelt, de vagy hét évig egyáltalán nem írtunk, a dalokról sem beszéltünk. Most kipróbáljuk, tudunk-e még egymásra úgy hatni, hogy mindenféle csalafintaság meg profizmus nélkül írjunk újra dalokat. Áprilisban vagy májusban lesz a premier a Katona József Színházban.

— Megpróbáltok a mai kornak megfelelő dalokat írni?

— A mai kornak megfelelni? Nem, meg próbálunk a mai időben írni.

— Néhány hete Másik Jánossal készítettem interjút, nem állhatom meg, hogy ne beszéljek róla. Nem előráncigálni akarok egy régi, lenyugodott konfliktust, — ő is békével beszél rólad —, de nagy veszteség, hogy nem játszotok együtt. Olyan drámai feszültsége volt az együtténekléseteknek, ami a számoknak valami egészen különleges hangulatot kölcsönzött.

— Kár, hogy ez nincs többet. De az életnek még nincs vége. Nem ágytól-asztaltól váltunk el, csak fiatal emberek voltunk. János el volt kötelezve a dzsessznek, érthető volt, hogy kitört a dzsessz irányába. János Zeneakadémiát végzett, én Képzőművészeti Főiskolát: egy abszolút képzett zenész és egy képzett rajztanár állt egymás mellett, nem is tudom, mi kellett volna ahhoz, hogy húsz évig együtt maradjunk. Törvényszerű volt, hogy el kellett válnunk, de ha majd mindannyian megfutottuk a nagy futásunkat, és a szilaj lovak újra legelészni térnek, akkor lehet, hogy az új futás majd egy irányba indul el. Ezt nagyon romantikusan adtam elő, de úgy képzelem a barátságainkat és az, úgymond, művészi ténykedéseinket, hogy azok időről időre megszakadhatnak, törvényszerű is, hogy megszakadjanak, hiszen mi az, ami örökösen ugyanúgy forr, ugyanúgy bugyog és soha nem fogy el?! Olyanok ezek, mint a házasságok, mint a szerelmek, mint a forró víz, hogy egyszer vége, aztán újra töltődik, akkor esetleg más jön ki belőle, és ezt nem is kell erőltetni. Hogy nem kell összenőnie ennek a korosztálynak, amelynek csak a századrésze maradt itthon, abban biztos vagyok. A színe-virága disszidált, meghalt, alkoholista lett, ha maradtunk kis ténykedő emberek, nem muszáj mindenáron egymásba kapaszkodnunk, mert akkor mulatságosak lennénk. Sokan járják bölény-útjaikat egyedül csörtetve, fújtatva a hóban.

— Másik Jánosra gondolsz? Mert te nem vagy egyedül, együtt dolgoztak Bereményi Gézával.

— A Géza is egyedül, én is egyedül, János is egyedül. A mi barátságaink férfibarátságok voltak, a három lépés távolságot mindig megtartottuk, hogy mindenki álljon a maga lábán, hogy ne legyen belőle egymásra zuhanás.

— Értem, de Bereményi Gézával mégis újra egymásra találtatok, legalábbis, ami a közös alkotást illeti. Nemrég hallgattam Kern András új lemezét, amit Presserrel, Zoránnal, Dusánnal, Karácsonnyal együtt készítettek, mintha — ha csak egy lemez erejéig is — ők is újra egymásra találtak volna, olyan jókedv sugárzik a lemezből. Miközben állandóan csalódnunk kell a közéletben, mert kiderül, hogy a korosztályunk képtelen összefogni, és hogy ugyanazokat az aljasságokat követjük el, mint az elődeink, és nem egyszerűen az öregek erkölcstelen uralmáról volt szó, mert, sajnos, mi sem vagyunk különbek, akkor a művészet fölmutatja ennek ellenkezőjét. És miután a művész mindig érzékenyebb a valóságra, hátha ez azt jelenti, hogy lehetséges ebből kikászálódni!

— Hat vagy hét évvel ezelőtt mondtam a korombeli nagyoknak, a „nagy öregeknek", mielőtt lelépünk a deszkákról, kéne egy nagyot énekelni együtt. Egy kicsit mindenki lelkesedett, de aztán nem lett belőle semmi. Örülök, hogy legalább egy részük megcsinálta. Én nem egy lemezre gondoltam, hanem egy élő valamire, nem is tudom, mi lenne az, egy kis opera, vagy musical, mindenki azt csinálná, amit szeret, vagy magát hordozva, vagy mást találva ki. Talán csak kétszer kéne együtt énekelnünk, de rendesen készülni kellene rá, mert nem egyszerű buliról volna szó. Végülis olyan kicsi ez az ország, mint egy falu, miért ne lehetne megcsinálni? Dehát nincs apropója igazándiból.

— Azt hiszem, az az apropója, hogy mindannyian egy nagy, közös örömre vágyunk.

— Igen, most volt is alkalom, egy szomorú-szépséges alkalom, Erdély, de én nyilván nem ilyenre gondolok, hanem valami olyasmire, amire készülni lehet, egy ünnepre, egy kis ünnepre.

— Itt vége is lehetne, de te ennek a lapnak félig-meddig a névadója vagy: a 424-es az egyik számotokból való.

— A „Száll a 424-es"-t 1970-ben írtuk az egyik legkedvesebb dalunk volt és a mai napig is az. Egy fél éve hogy megpillantottam a lapot egy standon, kilógott a fejléc az újságok közül és beképzeltségemben azt hittem, hogy rólunk van szó, hogy valaki fölfedezte végre, hogy mekkora dal ez. Aztán örömmel láttam, hogy ez egy lap, megvettem és talán még valami kis utalást is találtam a mi dalunkra.

— Mit jelentett nektek ez a dal?

— A keskenyvágányú vasutasokról szól, a dal középrésze a leglényegesebb, az hogy „El ne felejtsétek, azt hogy vannak köztünk, el ne felejtsétek, vannak e világon keskenyvágányú vasutasok is!" Akkor ennek több értelme volt. Mert voltak (vannak) Magyarországon keskeny vágányú vasútvonal, a gyorsvonataink, már szélesebb nyomtávon futnak, és ha elmész Záhonyba, ott még a legnagyobb magyar mozdonynak is szét kell rúgni a kerekét, hogy elguruljon rajta. Ez 1970-ben ellenálló dalnak minősült, mert arról szólt, hogy vannak még magyarok, mert hiszen a nagy orosz vasútvonalakhoz képest a mi vasútunk keskeny nyomtávú. Ugyanakkor jelentette a Füzértől Sárospatakig közlekedő keskeny nyomtávú vasutat is, amit azóta lebontottak, de akkor még bőven működött, ahol egy gyerek papája fűtő, és a gyerek büszke, hogy mindig előre néz, és sohase hatra, és hogy a barátja állomásfőnök. Aki ült valaha ilyen kisvasúton, az tudja, hogy az egy álomszerű emlék, és ez a dal akkor egy sima, kedves gyerekdal. Mindenesetre kellemes borzongást okozott akkor mindannyiunknak, és nem nagyon lehetett belekötni.

*

Amikor „A századik éjszakát" láttam, a műsor közepe táján egyszercsak felállt a két kísérő muzsikus, és Cseh Tamás egyedül maradt a színpadon. Hirtelen kilépett a nosztalgia bódító-lelkesítő hangulatából és elénekelt néhány, eddig ismeretlen dalt. Az egyik egészen fantasztikus volt. Még a gitárt is letette és egy francia felelgetős népdal hangulatát idézve előadta a magyar paraszt és a városi úr párbeszédét, hol az egyik, hol a másik szerepbe bújva, fantasztikus erővel és humorral. Mint később elmondta, néhány új számát vizsgáztatta a közönség előtt. Tanúsíthatom, Cseh Tamás és Bereményi Géza újra rátaláltak a dalra, ebben a mai időben.

Görgényi István

[Megjelent a 424 1990/7. számában.]