Olvasni lehet az újságban, hogy pillanatnyilag két politikai menekült van az országban, az egyik egy ukrán, aki tüntetéseken vett részt, s ezért lecsukták, majd elbocsájtották a munkahelyéről; a másik bolgár, aki a bolgár-törökök mellett állt ki, amiatt üldözték Bulgáriában. A többi huszonnégyezer ember (akik közül 18 ezren magyar nemzetiségűek, 4200-an románok, 1100-an pedig németek) nem politikai menekült, hanem "Magyarországon tartózkodó", "Romániából érkezett állampolgárok".
Olvasni lehet továbbá egy más újságban, hogy elfogyott az a háromszázmilliós letelepedési alap, amelyet a "Romániából érkezett állampolgárok" letelepítésére szántak. Letelepítésére, merthogy ez a neve, hogy letelepítési, nem pedig mondjuk menekülttáborépítési alap. Ha most valaki esetleg ki akarná számolni, hogy háromszázmillióban hányszor van meg a huszonnégyezer, azaz egy "Romániából érkezett állampolgárra" hány forint jut, annak elárulhatom, hogy 12 ezer ötszáz forint. Hogy ennyi pénzből miként lehet embereket emberi módon letelepíteni, azt nem tudom. Bár azt sem, hogy a Magyarországon született, de menekültsorban élő (mert otthontalan, mert munkanélküli) emberekre vajon költött-e valaha is valaki tizenkétezer forintot?...
Látszik, mennyire kényes kérdés ez. Mert a menekültügy megítélésének tekintetében (is) kettészakadt az ország. Mert vannak, akik számára magától értetődő, hogy otthont adunk azoknak, akik ide menekülnek, mert itt érezhetik embernek magukat. S vannak, akik számára az a természetellenes, hogy ez az ország akkor nyitja meg a határait a menekültáradat előtt, amikor amúgy is bajban van; amikor munkahelyeket foglalhatnak el az itthoni magyarok elől a külhoni magyarok, amikor lakást szereznek, pedig nekünk is vannak hajléktalanjaink.
Mennyire lehet az ember európai, hogy még önmaga ellensége ne legyen? Fokozza-e a munkanélküliséget a huszonnégyezer menekült, s hány munkáltató él vissza kiszolgáltatott helyzetükkel? Valóban valakik elől foglalják el a lakásokat, vagy olyan helyen kényszerülnek élni, ahol amúgy sem akar más? Olyan kérdések ezek, amelyekkel előbb-utóbb szembe kell néznünk, bármennyire is fájdalmasak.
Mit kezdjünk a menekültekkel mi, akik számára a kisebbségvédelem alapvető kérdés? Mi, akik tudjuk, hogy a Magyarországra menekülők kisebbségi létből kényszerültek újabb kisebbségi létbe; mi, akik sejtjük, milyen vékony a választóvonal a segíteni akarás és a gyűlölködés között. Ember legyen a talpán, aki megmondja, hol a határ... Ezért kell foglalkoznia ennek a lapnak az Erdélyből - és akárhonnan - áttelepült magyarokkal, s egyáltalán: a bárhonnan áttelepülő, bármilyen nemzetiségűekkel. Ez alkalommal a már létező lehetőségek megismertetésével, később pedig a befogadás kényesebb kérdéseivel.
-csi-
Tavaly ilyenkor még - egy ezer fős országos reprezentatív mintán végzett körvélemény-kutatás szerint - senki sem sorolta a menekültügyet az elégedetlenségre okot adó kérdések közé. A román-magyar viszony már akkor is foglalkoztatta az embereket, de elsősorban a fővárosban élők és a magasabb iskolai végzettségűek, az értelmiségiek és a szellemi dolgozók érdeklődtek iránta. Az erdélyi menekültek befogadása azok közé a politikai kérdések közé tartozik, amelyekről szinte az egész lakosságnak tudomása van. Tavaly a lakosság egyre növekvő része támogatta a befogadásról szóló döntést: áprilisban 62 százalékuk értett ezzel egyet, augusztusban 68, decemberben pedig már 80 százalékuk.
A tavalyi felmérés során a megkérdezettek általánosságban nyilatkoztak arról, hogy egyetértenek-e vagy sem a kormánynak azzal a döntésével, hogy az ország befogadta a menekülteket. Elég egységes és határozott volt az igenlő álláspont, a véleményeket csak a kérdezettek foglalkozási státusa és valamelyest az iskolai végzettsége differenciálta, valószínűleg a kérdés megítélésének ismereti motívumai miatt. Vagyis: minél magasabban helyezkedett el valaki a foglalkozási hierarchiában, annál valószínűbb volt, hogy megfelelőnek tartotta a kormány romániai politikáját, illetve annál inkább egyetértett a menekültek befogadásával. Minél alacsonyabb státust töltött be valaki, annál kritikusabban fogadta ezt a politikát. A szakképzetlen fizikai dolgozók között valamivel többen alkottak negatív véleményt a kormány romániai politikájáról (52 százalék), mint ahányan kedvezően nyilatkoztak róla. Ugyanígy a menekülők befogadásával egyetértők aránya a legalacsonyabb foglalkozási csoporttól a kvalifikált szellemi munkát végzők felé fokozatosan nőtt.
Az a kisebbség, amely nem értett egyet az erdélyiek befogadásával, elsősorban azzal érvelt, hogy nálunk is rossz a gazdasági helyzet, a lakáshelyzet, nem engedhetjük meg magunknak, hogy másokat segélyezzünk. Voltak, akik a munkahelyüket féltették az áttelepülőktől. Az is többször hangzott el, hogy ha már átjönnek, az erdélyi területet is ide kéne csatolni. Néhányan úgy látják, hogy az áttelepüléssel nem oldódik meg a probléma, ott helyben kellene megoldást találni. Akadtak olyanok is, akik dacból ellenezték ezt az intézkedést, mondván: „Minket se fogadnak be szívesen mások. Minket ki segít?"
Tavaly a romániai magyarok helyzetével kapcsolatos érdeklődési szintet ki tudta elégíteni a tömegkommunikáció. Az emberek 60 százaléka úgy vélte, a tv, a rádió, az újságok „éppen eleget” foglalkoznak ezzel. A megkérdezettek egyötöde túl soknak is tartotta a tájékoztatást: azok, akik a kérdés iránt kevés érdeklődést mutattak.
Virágh Eszter
[Megjelent a 424 1989/7. számában.]