Csípős szagát máig könnyű felidéznem. Akárcsak nagyapám kezének szorítását. Mindig egy kicsit erősebben fogott, valahányszor berobogott a pályaudvarra a fekete óriás. Minden gőzmozdonyok leghatalmasabbika: a 424-es.

Rég nem fogja már úgy senki a kezem. S "négyhuszonnégyest" sem láttam már évek óta. Korszerűbbeket, tisztábbakat állítottak a helyébe. De azt a megzabolázhatatlan erőt többé egyetlen mozdonyban sem éreztem.

A vonatot persze a maiak is elhúzzák. De ezek már nem igazi mozdonyok. Közönséges, olaj vagy villany hajtotta gépek. Rajtuk a vasutas is csak gépkezelő. Oly könnyű elképzelni, ahogy műszakváltáskor átadja helyét egy ugyanolyan gépkezelőnek. Hol van már a 424-esről levigyorgó szénfekete masiniszta? Ő, aki nemcsak egy test egy lélek, hanem egy szín egy szag is volt az óriással.

Talán épp a 424-es tette, hogy könnyű gyerekkorunk volt. Mi még láttuk a jövőt: mozdonyvezetők leszünk - ha megnövünk... Lehetett volna másképp? A 424-es értünk volt.- Már akkor, amikor ott álltunk - talán csak a tengelyig nőve - a gözkődben, nekünk ígérte magát.

Egyetlen dolgot nem értettünk csupán: a felnőttek - akik pedig már megtehetnék - miért nem mind mozdonyvezetők, De ezen még túltettük magunkat, hisz a felnőttek, annyi más hülyeséget is csináltak. S különben is, várt ránk a 424-es. Tudtuk, az elégtételt ad mindenért. Elfeledteti majd, hogy mennyi ideig voltunk kicsik. S mennyit hallgattunk: "neszóljatokbelenematidolgotokvárjatokasorotokra!”. S ha még is bele akartunk szólni, mert a mi dolgunk volt és ezért nem vártunk a sorunkra, akkor gyorsan megmutatták, hogy aki kicsi, azt egy könnyű csípőmozdulattal is félre lehet lökni.

Tudtuk, ha egyszer felmászunk a mozdonyra, minden másképp lesz. Ha egyszer berobogunk valahova, szétrebbennek a népek. Nem számít majd se a koruk, se a pénzük, se a rangjuk. Mind tudják, hogy a mozdony elől (ami természetesen bennünk végződik) jobb kitérni. Mert ők onnan lentről ugyanúgy látnak mint mi annak idején a fekete óriást. Aki akár a sínekről is leléphet bármikor és akkor is csak megy tovább a saját törvényei szerint.

Aztán sokan nem lettünk mozdonyvezetők. Ott ragadtunk a földön a sínek mellett. De nem tudtunk elszakadni a pályaudvartól. Vártunk. Egyre bizonytalanabbul. Mert nem jött facér négyhuszonnégyes. Az expresszekre is mindig csak másoknak volt jegyük. Még a tehervagonokra sem tudtunk felkapaszkodni. Még csak nem is lassítottak. De vártunk tovább. S ha ez már nagyon elviselhetetlen volt, legfeljebb némi cinizmussal vigasztaltuk magunkat: tulajdonképpen így is sínen vagyunk - akárcsak József Attila. (Tudod, az a "nagy proletár költő", aki harmadnapja nem eszik...)

Múlt éjjel álmomban ismét a Közép-Keleti Pályaudvaron ébredtem. Míg aludtam, valaki betakart egy újsággal. Egy 424-essel. Az alcímben /ahol a világ proletárjai tegnap még egyesültek, de mára ismét függetlenek, őt némelyik demokratikus is/ olvasom: „Műszaki leírás és karbantartási útmutató mozdonytulajdonosaknak”. Lentebb valami kiáltványféle. Arról, hogy itt az idő, mindenki lehet masiniszta, a maga ura, csak el kell hinni, felmászni végre arra a mozdonyra... Ha meg magas a hágcsó, lehet egymásnak bakot tartani... S indulhat aztán mindenki a saját gőzösén...

Itt tartottam valahol, amikor a kanyarban először fölszállt a füst. S újra azt a régi, csípős, gyönyörű szagot éreztem.

kajó

[Megjelent a 424 1989/1. számában.]