Idén, februárban

Itt van a prédikátor hajnal óta. Nem hivatásos. Középkorú nő. Zöldszilvánival kezdte, most tizenegykor a villányinál tart. Még tud járni. „Mert a holtakat meztelenül kellene eltemetni, akkor több jutna nekünk, nem tartanánk itt, ahol most!' Ezt hirdeti. Nem figyel rá senki. Ez a Lehel piac a XIII. kerületben, az Élmunkás téren, Budapesten, az Isten háta mögött: hátat fordít nekünk a templom. Emberek szoktak itt aludni, a ládahalmokon, hajléktalanok, akik nincsenek. De ilyenkor, zárás előtt még hullámzik a tömeg, még érdemes alkudni, mert ilyenkor lefelé mozognak az árak, tíz forintért lehet négy szem csicsókát kapni, s ráadásnak egy kelkáposztalevelet - egyetlen levél kelkáposztát. Vigyorognak a reklámszatyrokon a Skála-kópék. Tétovák a kezek. Pénztárcákban matatnak, kabátzsebekben, meg-megtapogatják az árut, bíztatást várva; fölemelik, visszaejtik: talán megvennék, ha valaki rájuk szólna, elindulnak és félúton megállnak a kezek. Hús is kéne, de ilyenkor már szűkös a választék. A csirkeaprólék elfogyott, a csirkeláb csirkefejjel elfogyott. Van még sertésszív 44-ért, vagy marhamáj. A bőrsajt 24 forint, a pörc hatvan, a lángolt kolbász százhatvanhat.

A prédikátor Salamon könyvéből, 2.24.

„Mert micsoda marad meg az embernek minden ő munkájából és elméjének nyughatatlan fáradozásából, mellyel ő munkálkodott a nap alatt?'

Átmegy punkba

Szar ügy, mert most már nem jó a buli, állna az ember, hallgatná, de szart se ér, mert balról a bőrfejűek, jobb a rendőrök, mindenki a rockereket rugdossa, én már nem is leszek rocker, még egy kicsit kopok és átmegyek punkba. Na ne ejtsél kétségbe, hozzad csak nyugodtan, keményen állom én a piát, nem nagyon eszem a csapoltat, csak ez tovább tart. Már leiszom a fateromat is, pedig ő tanítgatott, még amikor kirúgta az anyut, faternak maradt a lakás, mert ő józan életű, na most kitörölheti vele, mert betelepedett egy újabb nyunyuli, ez a mostani kemény leány, ez megrángatja a fatert, én meg röhögök rajta, jön az öreg nekem sírni, gyere fiam, hívj vissza egy sörre. Még pénzt is adtam neki, mert nekem van, kirángatok két vagont és megvan a rongy. Csak nincs mindig vagon. De eladtam most magam kőművesnek, ott szakad a zsozsó. De most nincs nálam, most éppen.

Újcsakő

- Lakik itt harmincezer ember. A családsegítő központ éves költségvetése hárommillió. Összeillő számok, ugye?

Mezei György történelemtanárból lett szociális munkás. Most az Újpesti Családsegítő Központ vezetője. A családsegítő központokat kísérleti jelleggel hozta létre egy 1984-es kormányrendelet. Részt vett benne az induláskor hat főhatóság és minisztérium. Aztán szépen, sorban, egyenként kiszálltak, egyedül a Szociális és Egészségügyi Minisztérium maradt. A családsegítő központok meg majdnem magukra maradva, majdnem eszköztelenül, majdnem csak puszta lelkesedésből teszik azt, amit tenni, lehet.

- Az lenne a dolgunk, hogy a szakembereink segítségével fölszabadítsuk a családok belső energiáit. Mire elég az ma? S egyáltalán: van még? Csak jelezni tudunk, ha ugyan van, aki figyel rá.

Statisztika

Magyarországon 1988-ban háromezer-ötszáz forint alatti összegből élt a lakosság 14,9 százaléka. Háromezer-ötszáz - négyezer közötti összegből a lakosság 29,6 százaléka. Az aktív dolgozók létminimuma háromezer-háromszáztíz forint, a nyugdíjasok létminimuma háromezer-tíz forint. Ezekből a számokból egyetlen dolog ijesztő. Az, hogy a nyugdíjasok ennyivel szívósabbak.

Idén szeptemberben

A halaskofa kifakad, behúzott nyakú vevője eloldalog.
- A hülye idiótája! Mondtam neki, hogy százötven kilója! Tegyek rá még, azt nincs pénze! Mégse kell neki! Mit szórakozik itt velem ez az agyalágyult, ha nincs pénze, ne vegyen halat, ott van szemben a húsoscsont!

A spontán ócskapiacon ilyenkor már lehet téli gyerekcsizmákat venni. S veszik. Kopottak, szakadtak, divatjamúltak, de csizmák. S veszik, mert ötven, száz, kétszáz forintba kerültek. A spontán ócskapiacon nem mérhetetlen, hanem pontosan mérhető és vállalható a nyomor. Itt lehet venni negyven forintért női szandált. Lehet venni húsz forintért fél(!) pár férficipőt. Félig kiürült, kupak nélküli légfrissítőt. Rejtő-képregényt (Ifjúsági lapkiadó). Használt villanykapcsolót. Szandálcsatot. Az aszfaltra terített rongyokon minden van, amit ember használt valaha, s amit ember bármire még használhat. Van zöldkoszorús brigádjelvény is. Tíz forintra tartották.

Vértes Csaba írja

„Az elszegényedési folyamat reménytelennek látszana, ha nem lennének mégis olyan fogódzók, amelyekbe a rohamosan romló életszínvonal miatt bajba került családok egyelőre még megkapaszkodhatnak. Nem a viszonylag megnyugtató biztonságot jelentő, legfeljebb csak az ideig-óráig való túlélést, az egyre többeket fenyegető további lecsúszást lassító kapaszkodási lehetőségekről van szó: a láthatatlan és ezért lényegében adóztathatatlan jövedelmekről, az egyelőre még létező juttatásokról (munkaruha, utazási kedvezmények, étkezési hozzájárulás, benzinutalvány). Viszont: adórendszerünk „áldásos" hatásaként egyre többen kényszerülnek a még több legális jövedelemszerzésre (hogy ennek már rövid távon is miféle elrémisztő egészségügyi következményei lesznek, azt most nem boncolgatjuk), s még náluk is többen kényszerülnek az illegális pénzkereső foglalatosságra."

1. számú kocsmai közjáték

Szerettem ide járni. Bisztró és falatozó a XIII. kerületben, ahol betonba ágyazottak az asztalok, s székek pedig nincsenek, hogy ne legyenek súlyosabb következményei az indulatok esetleges elszabadulásának. Két éve jártam itt utoljára, s most újra, mert meg akartam keresni Mihály urat, aki operaénekes volt, s már két éve sem lakott sehol. De Mihály úr meghalt már, s meg a fogatlan öreg is, aki boldog volt, ha erotikus kérdésekkel zaklatták. Semmi sem változott, csak ők hiányoznak, sok az új arc, fiatalok, innen a Mautner Sándor utcai munkásszállóról. Számukra ez a Bisztró és Falatozó a kultúra fellegvára, s még talán a mozi az Ártatlan gyönyörtől a Halálos mániáig. Itt le lehet könyökölni a korsók mellé, s döntő elhatározásra jutni. „Átmegyek punkba, mert ezek a rohadtak biciklilánccal jönnek", „Á, ne törődj vele, tudod mi most az izé? A kukac. Veszel egy rakás kukacot, a földből, amit kiszarnak vehetsz egy házat. Csak kell egy hely a kukacoknak. Legalább egy pince.”

Népi részvény

„Az első évben szétosztásra kerülne 100 milliárd forint értékű állami tulajdonú tőke. Eszerint minden magyar állampolgár 10 ezer forint értékű népi részvénypapírt kapna. Egyidejűleg részvénytársasággá alakítanak 220-250 állami vállalatot, amelyek körülbelül 100 milliárd forintnyi vagyonnal rendelkeznek. A megteremtett kereslet és kínálat tehát egyensúlyban van. Az állampolgárok egy része, vállalva a nagyobb kockázatot maga dönti el, hogy melyik részvénytársasággá alakított vállalat részvényeit vásárolja meg.”
(Diczházi Bertalan elképzelése)

„A legsúlyosabb probléma, amely alapjaiban kérdőjelezi meg a koncepció lényegét, nem az elsődleges elosztás elveiben jelenik meg, hanem a másodlagos piaci forgalomban: a kívánatosnak tartott társadalompolitikai céllal szöges ellentétben a vagyoni egyenlőtlenségek elmélyülését okozza azáltal, hogy a fent leírt mechanizmus révén lehetővé teszi jutányos áron megszerzett óriási vagyonok koncentrálódását kevesek kezében.
(Balogh Imre kritikája az elképzelésről)

2. számú kocsmai közjáték

Az a baj, teccik érteni, hogy nem sokat értünk mi ebből, eléggé bele is fáradtak az emberek. Nem tudok én magának semmit se mondani, az úgyis úgy volt, teccik érteni, hogy voltak, akik melózták, voltak, akiknek a szájuk járt, és azt mondták, jót akarnak a melósnak, de akkor se értettünk mink semmit, most sem értünk. Én kitanítottam a fiamat, van szakmája, szoba-festő, jól keres majd vele, ha kifog egy jó helyet, de mondtam neki, teccik érteni, hogy a pofáját azt tartsa, nekem ne politizáljon, mert ahhoz buta szegény, hogy föl ne ültessék. Csöndes gyerek, úgyhogy tartani fogja a száját.

Piac

A tömeg tolong, lángost eszik, sört iszik, olcsó húsért áll sorba, vegyes zöldséget vesz negyven forintért, tojást 3,50-ért, alkudozik, ha hagyja, s fizet, mert van még miből. Megnyugtató, hogy mindenki a piacon vásárlók érdekében nyilatkozik meg. Már mindenki értük van. Ez nagy politikai vetületben azt jelenti, hogy erősödik a társadalmi szolidaritás, szegénységellenes hétvégéket rendeznek az ellenzéki szervezetek, s már MSZMP-alapszervezetek is indítanak gyűjtést, meg is köszönik a lakosságnak, az állampolgároknak.
Az állampolgárok pedig gyerekeket nevelnek.
Amúgy pedig vevők vagyunk mindenre.

Cseri István

[Megjelent a 424 1989/1. számában.]