Az őrült tempóban átrendeződő magyar közélet színpadát a már sárguló kópiákról ismert, vagy remélt karrierjüknek most induló 40-50 éves emberek uralják. Az ifjúság sehol. Bekövetkezett volna a generációs szakadás?

A politikai részvétel hajlandóságát tekintve mindenképpen. Az okokat kutatva két fontos momentumra érdemes figyelni. Az egyik, hogy vagy másfél tucatnyi párt úgy robbant be a közéletbe, hogy mögöttük a társadalom ugyanolyan megformálatlan (szervezetlen) miként a korábbi évtizedekben. Hiányzik a baráti társaságok, a kulturális egyletek és egyesületek, a szakmai- és érdekvédő csoportok mindent átszövő kavalkádja, mely összeköti köznapi létünket a politikai cselekvéssel.

A mai magyar többpártrendszer a levegőben lóg.

Így nincs, ami kordában tartsa a pártoknak a különbözőségek sarkos kifejezésére törekvő - önmagában szétziláló hatású - tevékenységét. De legalább ennyire fontos, hogy az említett hiány miatt nincs olyan gyakorlóterep, ahol az állampolgárok elsajátíthatnák a demokratikus politikai részvétel szabályait, érdekeik és akaratuk mások számára is érthető megformálását. S az érvényesítés technikáit, eszközeit. A pártokban való politikai részvétel viszont megköveteli ezeket a készségeket.

A politikai szerveződés másik jellemző vonása, hogy a mai politikai mondanivalókban megnyomorított személyes és közösségi sorsok válnak politikai erővé. Ha a mai politikai szerepek talapzatává tartósan a tegnapi személyes érintettség válik, akkor az ilymódon nem érintetteknek a politikai megnyilatkozások továbbra sem mondanak semmit. A mi korosztályunk többsége, mert életkoránál fogva a megtorlásban nem érintett, megszólíthatatlan marad.

Azt látja csak, hogy - némaságukkal cinkossá vált - szüleik egyéni menekülési útvonalakat keresnek, mert nem akarják, hogy még egyszer rászedjék őket. Nincs sem egyéni-személyes, sem társadalmi méretekben követhető minta, nincs miért lelkesedni, így azután egy lelkiismeret-furdalásos társadalom hitehagyott ifjúsága lett a miénk.

Ha körülnézünk a világban: nagyon sok országban huszonévesek a gazdasági vállalkozások, vagy éppen a pártok húzóemberei, a vezető menedzserek. a miniszterek tanácsadói. Nálunk meg középkorú családapák kényszerülnek rövidnadrágos szerepbe, 35 évesen is bizonygatva, hogy semmivel sem kevesebbek felnőtt (?) társaiknál.

Sok szó esik manapság arról, hogy milyen politikai, jogi, intézményi garanciák szükségesek az államszocialista diktatúra lerombolásához és a demokratikus jogállam megteremtéséhez.

Ezek mellett szinte elsikkad a legfontosabb. Az, hogy ahol a társadalom polgárai önállóan, a maguk uraiként élnek, ott egy diktatórikus hatalom, ha akarja sem tudja a személyes és társadalmi szabadságot korlátozni, mert az belülről, az egyes állampolgári viselkedésből táplálkozik.

Ám a mi társadalmunk, s benne kiváltképp az ifjúság krónikus önrendelkezés-hiányban szenved.

Mit tehetünk? S megtalálta-e valaha az én nemzedékem az utat?

Először is: újra kell gondolnunk mindent! Új kérdéseket kell feltennünk. Majd elhinnünk, hogy van más szabályrendszer is, mint amit a politizálók felnőtt(?) nemzedéke alkalmaz.

Másodszor: meg kell tanulnunk nem önként lemondani a nekünk járó egy tízmilliomod társadalmi részesedésről! Meg kell próbálunk magunknak értelmet és önálló mondanivalót adni!

Harmadszor: fogadjuk el, hogy politizálni nem azt jelenti, hogy mindenáron legyőzöm és eltaposom a másikat, hanem, hogy felelős vagyok érte is.

Végül negyedszer: készüljünk arra, hogy egyszer véget ér a dobhártyát szaggató, üvöltözés időszaka, s akkor ott állhassunk mi, az érthető tiszta beszéd képességével.

S talán még mindig fiatalon...

Gyurcsány Ferenc

A szerkesztő kérdései:
előszörre: hogyan?

másodszorra: hogyan?
harmadszorra: hogyan?
negyedszerre: hogyan?
ötödszörre: van-e közöttünk olyan, aki meg tudná verni “az öregeket” egy elnökválasztáson? S milyen programmal?

 

[Megjelent a 424 1989/5. számában.]

0
0
0
s2sdefault