19 január 2017

Itt a 60as körzetben plusz-mínusz tíz év nem számít. Nem voltunk mind évfolyamtársak, csak a korszellem terel együvé. Meg néhány közös élmény.

Mi már felnőttként is éltünk a '89-90-ben elsüllyedt rendszerben. Akkoriban sokadik sorbanállóként reméltük, hogy hamarosan előttünk is megnyílik egy picit a pálya. Egyetlen szövetségesünknek a biológia látszott. Vártuk, hogy kihalljanak végre a posztjaikra kozmált öreg káderek. Számukra viszont a mi létünk volt teher. Az akkorra már állandósult "ifjúsági probléma" látványosan jelezte, hogy a rezsimjük rosszul teljesít. Az önálló életkezdéshez nem volt elegendő lakás, jövedelem, szociális intézmény, iskola... A szakmai-társadalmi előrehaladáshoz meg tér nem jutott a fiataloknak. A rendszer végóráira a terápiának szánt "ifjúságpolitika" is kénytelen volt nyitni: 30-ról 35 évre emelték a gyámolítandók felső korhatárát. Beismeréseként annak, hogy enélkül aktív életünk deléig sem kapnánk tisztességes feltételeket a generációk versenyében.

Amikor a rezsim összeomlása elsöpörte a gerontokráciát is, úgy érezhettük, végre megnyílt előttünk a tér. Ám már hamarosan mi voltunk azok, akikkel közölték egy-egy állásinterjún, hogy már túl öregek vagyunk arra a munkára. Hiszen addigra épp' elmúltunk 35...

Aztán persze elmúltunk 49 is, így kifutva immár a kereskedelmi szempontból értékesnek tartott 18-49-es korosztályból is. Bár az még nem volt különösebb veszteség, hogy már nem ránk szabták a tévéreklámokat.

Az sokkal jobban fájhatott, hogy megelevenedni láttuk gyerekkorunk sötét szellemeit, igaz már színesben, meg 3D-ben. Mint valami makacs betegség újult ki köröttünk megannyi nyavalya, melyekért annak idején megvetettük az öregek társadalmát. A híreket újra ellepték az univerzális káderek, hirdetve, hogy övék az ország. Szellemük ugyan sovány, de annyit mindig tudnak, hol az a vonal, amihez igazodniuk kell. Érezhetjük, ahogy ismét rendszerré áll össze a képmutatás, a törvényesített erőszak, meg a közjavak és remények fosztogatása. S táplálja ezt ismét a kiszolgáltatottság meg a félelem. Így fogy lassan a '89-ben felfrissült levegő.

Nem értettük, hát meg kellett tapasztaltunk: a szabadság még nem szül rendet, a választás se szabadságot. S az eredményt most nem is kenhetjük másokra. Tőlünk/velünk lett ez ilyenné. S ezt már kijavítani is aligha mi fogjuk.

Van is erős tábora annak, hogy ha ennyit tudtunk, lépjünk már le! Csakhogy el sem futhatunk. Még a vereség beismerése sem mentesíthet. Van ugyanis ennek a korosztályharcnak egy olyan fejezete, amit elsősorban magunkkal kell megvívnunk. Új keretet kell szabnunk a korunknak!

Nincs előttünk minta. A legtöbben aktívabbak vagyunk, mint voltak hasonló korukban a szüleink, nagyszüleink. Szükségünk is lesz a nagyobb küzdőképességre, mert lehet, hogy még sokáig a versenypiacról kell megélnünk. Tudunk számolni, a nyugdíjrendszerre már nem bízhatjuk a sorsunkat. A statisztika viszont azt mondja, hogy aki közülünk túljut a nagy szelekción, s eléri a nyugdíjkort, az még nagyjából egy emberöltőre számíthat. Kötögetni, keresztrejtvényt fejteni, a Londonba szakadt unokák után sóvárogni ez túlontúl hosszú időnek látszik. Értelmesen, élvezhetően megélni viszont nem könnyű feladat.

Ha mást nem is, annyit megtanulhattunk a magunk "rendszerváltó" kalandjából, hogy a lehetőség még nem elég ok a jóra. Így a hosszabb élet is hamar válhat gyötrelemmé. Ráadásul immár hajdani szövetségesünk, a biológia sem nekünk szolgál. Már magunknak kell megdolgozni még azért is, hogy reggel ne fájjon, meg holnap is bírjuk azt, ami tegnap még simán ment.

Elszigetelődés, elszegényedés, elbutulás... - csak néhány a fenyegető forgatókönyvek közül. Abban bízni, hogy ezektől majd megvédenek a génjeink, vagy ha azok nem, majd megsegít a tudomány, s "megjavítanak" a szakemberek, röviden: butaság. Elegánsabban: akár már az elhatalmasodó demencia jele is lehet... Hiszen próbálkoztunk mi már ilyesmivel! S milyen gyalázatos eredménnyel! Épp az efféle nagyvonalú bizakodással alapoztuk meg legfőbb generációs élményünk, a rendszerváltás kudarcát. Például olyasmikre hagyatkoztunk, hogy majd a társadalombiztosítás megóvja a jólétünket, az alkotmánybírók a jogainkat, az orvosok meg a jóllétünket... Nem is jutottunk velük sokra. Becsaptuk magunkat. Olyat vártunk tőlük, amihez önmagukban kevesek. Legalább is anélkül, hogy milliónyi külső impulzussal, a folyamatos figyelmünkkel, érdeklődésünkkel, mindennapi választásainkkal rákényszerítenénk őket a sikerre.

Akár a biológiával, akár társadalmi nyavalyákkal küzdünk, számunkra csak egy stratégia kínál többet, mint a puszta véletlen. Ha tudatosan és folyamatosan rontjuk a rossz forgatókönyvek megvalósulásának esélyeit. Fontos az örökség, fontosak a hajlamok, de a legtöbb mégis azon múlik, mekkora teret engedünk ezeknek az életmódunkkal, a mindennapi döntéseinkkel. Persze a tudatosabb élethez többet kell figyelnünk, tanulnunk, megértenünk a világból, mint amikor pusztán győzni akartunk az elődök felett. Viszont ehhez még túl a csúcson is megvan mindenünk ;)

A 60as körzetben gyülekezők nyertek még egy lehetőséget, hogy kihozzanak valami jobbat a saját életükből. Ugyan nem lesz belőle fiatalság-gazdagság-örökélet, de azért még jó program lehet. A forradalmi önfejlesztők Gandhival buzdíthatnak a falakon: "Légy magad a változás, amit látni szeretnél a világban!" A nyugger-ellenállás polgári tagozatának higgadtabb hangján ugyanez valahogy így hangzik: törődünk magunkkal, mert megérdemeljük, s törődünk a világgal, mert megtehetjük. De mondja bárki bárhogy, a végén csak az számít, hogy megtettük-e, amit elvégezhetünk mi magunk?

kj