Dr. Gerevich József a magyarországi drogellenes program elsőszámú szakmai vezetője, a magyar pszichiátria fenegyereke. Egyike azoknak, akik elsőként rúgták fel a pszichiátria merev, a páciensek kiszolgáltatottságát megerősítő terápiás formáit.

- Téged a pszichiáter lét sokkal személyesebben érintett meg, mint a kollégáit! többségét. Mindig feszegetted az orvos-páciens viszony határait?

- Igen. Már a klinikán is, ahol kezdtem a hetvenes évek közepén, sem éreztem jól magam a hagyományos pszichiátriai osztály zárt keretei között. Volt néhány narkós betegem, akikkel nem tudtam mit kezdeni. Akkor adódott a lehetőség, hogy a Kulich Gyula téri nappali szanatóriumba menjek, ahol szabadabban tudtam dolgozni. Visszatekintve arra az időszakra, a legnagyobb élményem az volt, amikor a betegeket megpillantottam egy olyan helyzetben, amelynek semmi köze nem volt az egészségügyhöz, a klinikai szituációhoz. Más arcot mutattak.

- Milyet?

- Egyszer például elmentünk két betegemmel, egy fiúval és egy lánnyal, egy kőbányába, mert a srác ott élt egy hálózsákban és meg akarta mutatni az otthonát. Ott a srác közölte, hogy ő most bemegy a kőbányába és két perc múlva kövessük. Megpróbáltuk követni, kerestük a nyomait, de nem mindig tudtuk megfejteni a jeleit és eltévedtünk. Félelmetes hely volt, legalábbis nekünk, akik akkor jártunk ott először. Pánikba estünk. Ő végig ott állt egy sziklafal tetején és videóval filmezte a zavarunkat. A kirándulás végül nagy együtténeklésbe torkollott. Ettől kezdve más szemmel néztem a beteget. A pszichiáter általában rávetít egy csomó mindent arra az emberre, akivel foglalkozik, tehát valójában nem egy hús és vér emberrel beszél, hanem egy kóresettel. Úgy éreztem, hogy ki kell lépnem a pszichopatológiai horror-körből, amely skizofréniában és hasonló kórismékben gondolkozik, mert egyébként magam is olyan határhelyzetbe kergetem a pácienseket, ahol beleszorulnak a betegnek minősített viselkedésbe, elvesztik emberarcukat.

- Akkoriban született a pinceklub a Kulich Gyula téren?

- Igen. Részben narkósok, részben otthontalan, fiatal, krónikus elmebetegek, részben majdnem egészségesek jártak oda, akik szimpatizáltak ezzel a körrel. Úgy jött létre, hogy ezek az emberek ünnepeket rendeztek, amelyeknek az volt a lényege, hogy mindenki elhoz magából valamit. A megmutatásnak sokféle módja volt: előfordult, hogy valaki a nagyapja zsebóráját vagy vasutas-sapkáját hozta el, mások a festményeiket, a verseiket, vagy épp eljátszottak valamit magukból. Ilymódon ünnep jellege volt minden találkozásnak. Minden héten kétszer jöttünk össze, estétől reggelig. Ehhez a körhöz aztán különböző rock-zenekarok kapcsolódtak: ott lépett fel először a Beatrice és az Orgazmus együtt, amely aztán átalakult URH-vá, később Európa Kiadóvá. Borzasztó jó atmoszférája volt az egésznek, nem kellett az embernek megjátszania magát.

- Mi volt a te szereped?

- Kezdettől fogva kettős szerepem volt. Egyfelől én voltam a HATALOM, másfelől én voltam az egyetlen ELVISELHETŐ HATALOM. Én voltam a hatalom, mert bármikor bezárhattam a pincét, és én voltam az elviselhető hatalom, mert abban az időben nem találtak jobb menedékhelyet.

- Kellett valamilyen módon szabályoznod a létezést?

- Igazán nem, hála istennek. Egyszer-egyszer megérintett a félelem, főleg olyankor, amikor egy-egy újdonsült rockzenekar nyitókoncertjén ezrek jelentek meg a Kulich Gyula tér szűk életterében. Egy gyufaszálat sem lehetett elejteni, annyian voltak és elkezdtek inni, marihuánát szívni, meg egyebek. Megijedtem, uramisten, bármi történhet, de aztán nem történt. semmi.

- Hagytad?

- Hagytam. Úgy éreztem erre is szükségük van ezeknek az embereknek, ők toborozták ezt a tömeget és az alapvető politikai erőt is jelentett. A koncerteken kívül nem volt sem pia, sem drog, a csoport nagyon tudatosan kerülte ezeket a dolgokat.

- Neked is meg kellett mutatnod magad?

- Én egy kicsit kilógtam. Elvárták tőlem, hogy kicsit beépüljek, de ez volt az a pont, amin már nem léphettem túl, mert akkor én is közéjük tartozom és nem mint pszichiáter vagyok ott. Megmutattam magam, de nem az egész körnek, csak kéthárom embernek, akikkel tényleg jó barátságot alakítottam ki. Én végülis a klinikai részlegnek voltam a vezetője, döntenem kellett és fölvállaltam, hogy nekem az a dolgom, hogy segítsek az embereken. Ehhez viszont kívül kell maradni.

- A döntés okozott konfliktust benned?

- Persze. És nem is mindig sikerült, mert nem akartam semmiből kimaradni, de lassan a nap huszonnégy órája sem volt elég.

- Berendezkedtek a pincében?

- Igen, néhányan ott éltek.

- Ez hogy szűnt meg?

- A kör egy része disszidált, más részüket kiengedték, a többiek meg kiöregedtek, az egész valahogy lecsengett. Aztán én is kikoptam onnan. Ez volt az én antipszichiátriai korszakom. Később sokat változtam, bizonyos értelemben visszakanyarodtam a pszichopatológiához, mert túl vagyok azon, hogy ne vegyem észre, van bizonyos pszichopatológiai vetülete is az emberi problémáknak.

Gerevich doktor ezután néhány munkatársával egy munkásszállón szervezett lélektani segítő szolgálatot.

- Izgatott, hogyan lehet egy totális szervezetet a totalitás alól felszabadítani, másrészt segítséget kívántunk nyújtani ennek a nagyon kiszolgáltatott rétegnek, harmadrészt ott különleges jelentősége volt az alkoholnak, és végig lehetett gondolni a konkrét szervezeten belüli beavatkozást. A vezetőség elé vittük a munkásszállón lakók érdekeit, megpróbáltuk képviselni őket.

- Milyen hatással járt a munkátok?

- Igen kemény harcot vívtunk a szálló és a vállalat vezetőivel, mert küldetésünket a hatalommal szembeni demonstrációként fogtuk fel. Azok a lakók, akikkel segítő kapcsolatba kerültünk, egy idő után elmentek a munkásszállóból, a beszélgetések során ugyanis ráébredtek helyzetük kilátástalanságára és tarthatatlanságára.

- Milyen viszonyban voltatok a lakókkal?

- Eleinte nagyon jóban, de aztán kiderült, hogy túl közel vagyunk. Csinos, fiatal lányok voltak a munkatársaim, és a férfi lakók nem a terápiák vezetőinek, hanem nőknek tekintették őket. A visszautasítás miatt aztán sokan ellenünk fordultak, bemószeroltak, feljelentettek bennünket. Beláttuk, hogy a szolgáltatásnak nem szabad a munkásszállón belül lennie, ugyanis azokat, akik rendszeresen jártak hozzánk, elkezdték "dilisnek" nevezni. Egy ilyen zárt rendszerben mindenki mindent tud. Személyes következtetésem az volt, hogy jobb ha egyszerűen doktor úrként, főorvos úrként szerepelek, sokkal egyértelműbb és senki nem szégyelli, ha orvoshoz jár.

- Így is folytattátok aztán?

- Nem folytattuk. Lejárt a szerződésünk, és sem mi, sem a vállalat nem kívánta meghosszabbítani.

- Visszamentél a klinikára?

- Nem akartam visszamenni, mert egy volt katona lett Juhász prof utóda, és a régiek mind elmenekültek. Akkor kerültem a drogprogramhoz.

- Te, aki mindig a terápiák határait feszegetted, elvállaltál egy gyakorlatilag adminisztratív munkát?

- A drog mindig érdekelt, de nem is volt más lehetőségem. Eleinte úgy nézett ki, hogy sokkal többre leszünk képesek. Én valójában egy új Kulich Gyula teret akartam létrehozni.

- Műhelyét a drog elleni küzdelemnek?

- Igen. Nem sikerült ugyan, de beindítottunk egy iskolai megelőzési, egy képzési és egy kutatási programot. Saját szemétdombot akartam létrehozni, ami egyelőre nem megy, mert közben tönkrement az ország...

Görgényi István

[Megjelent a 424 1990/1. számában.]

0
0
0
s2sdefault