A 424 utolsó lapszámát tartja a kezében. Tönkrementünk.
Tudtuk. hogy nem aratunk zajos piaci sikert, a vég mégis bénítóan hirtelen jött. Hetek óta láttuk, hogy a kiadónak nincs ereje végigvinni a lap bevezetését, tehát mennünk kell. Kerestünk vevőt a lapra Olyan tőkeerős partnert. aki - tisztelve a 424 vállalt hivatását - képes és hajlandó felfuttatni a lapot. Akadt is vevő. Majd két hónapot tárgyaltunk egy részvénytársasággal a részletekről, mígnem a kész szerződés aláírása előtt - úgy húsz perccel - visszamondta az üzletet. Időnk már nem maradt semmire. Sakk-matt. Bezárunk.
Józan lelkű barátaink már az elején mondták. baromság a csóróknak lapot csinálni! - fennmaradni (azaz pénzt csinálni) csakis az elit, a pénzesek zsebéből lehet. Hallottuk az idők szavát, mégis azt gondoltuk, mi majd kifogunk a világon.
Néhány dolog mellettünk is szólt. Elsősorban. a mi reménybeli olvasótáborunk gyarapodik a leggyorsabban. A csórókat, kiszorítottakat pedig szemlátomást senki sem akarja kiszolgálni. Szinte naponta születnek színes-szagos új lapok, de se ezek, se a régiek nekik nem nyújtanak semmit. Fórumuk nincs, mert a szerepléshez se nem elég erősek, se nem elég előkelőek. Ahhoz sem kapnak számottevő információt, hogy - ha már rajtuk nem segít senki - miként segíthetnének önmagukon. Elképesztő, hogy aki nem a „jobb körökből” indul, vagy hirtelen valamilyen személyes válsághelyzetbe kerül, az mennyire magára hagyatott. A problémáját helyette nem oldja meg senki. Ez még rendjén is lenne. De az igazán pusztító, hogy az önsegítéshez is elenyésző az ösztönzés, a lehetőség és a támogatás. A már létező módok és jogok pedig gyakorlatilag titkosak és misztikusak.
Rengeteg intézmény - profi és amatőr segítő – hiányzik. De legfőképp a civil lét kultúrája. Az a köznapi tudás (szokás, módszer, bátorság), ami elengedhetetlen ahhoz, hogy az ember a társadalom meglévő intézményeit a saját szolgálatába állítsa. Hiányzik a választási lehetőségek felmérésének a képessége. De mindenekelőtt a hit, hogy valóban uralhatom személyes sorsomat, s ha akarom, átalakíthatom az életteremet. Ezek nélkül a „cselekvési küszöb" - ami távol tart és elriaszt - magasra nő, a társadalom lebénul, s az, akinek személyes sorsa megbillen, már csak a csodavárásra képes
Ettől az átkozott helyzettől a segítők - régiek és újak egyaránt - szenvednek. A régiek az istennek sem értik, hogy a szegények és hasonszőrűek miért nem úgy viselkednek, ahogy az az ő alapító okiratukból következne. Az újak pedig egymástól elszigeteltek, szegények, nélkülözik a szükséges eszközöket, s egyszerre találják szembe magukat a régi segítők és a megsegítendők bizalmatlanságával.
Bíztunk abban, hogy - a maguk sorsát is könnyítendő - a segítők közül sokan a társaink lesznek. Velük, s nem utolsó sorban a támogatásukkal - reméltük - fenn tudunk maradni.
Számításunkba két nagy hiba csúszott. Alábecsültük azt az időt, amit gyakorlatilag teljes magunkra hagyatottságban kell átvészelnünk. Most, nyolc hónap elteltével látjuk, hogy a lap beéréséhez legalább másfél évre lett volna szükség. Ennyi kellett volna ahhoz, hogy megismerjék, kellő bizalmat ébresszen, és köztudottá váljon: itt érdemes az információkat letenni, s mindig lehet cserébe valami újat is kapni. Most, a végére tapasztaltuk az első jeleit annak (mostanra állt fel nagyjából a csapatunk is), hogy a 424 kezd intézménnyé válni. A környezet - na nem a hivatalos, hanem a segítők és önsegítők világa - kezdi befogadni.
A másik nagy tévedésünk az volt, hogy felfutásunkat az érdekelt intézmények majd anyagilag is segítik. Ebben a utolsó pillanatig teljes volt a csalatkozásunk. Arról, hogy ki miért nem, majd egy kicsit később.
Természetesen feltettem magamnak is a kérdést: vajon nem azért éreztünk-e légüres teret magunk körül, mert rossz volt, amit csinálunk? Ez se lett volna meglepő, hiszen a lapnak számtalan fogyatékossága volt, bár ezek egy részét az utóbbi időre kinőttük. (S ígérjük, hogy a jövő hétre az összes fogyatékosságunkat megszüntetjük!) Mégsem ebben lelhető fel a magyarázat. Szakmai hibáinkkal szemben ugyanis meglepően elnéző volt a környezet. Konfliktusaink döntő része - kimondottan is - a vállalt hivatásunkból adódott.
Az a nyolc hónap, amíg szállt a 424-es, különösen nem kedvezett nekünk. A rendszerváltón zötykölődött az ország: amikor kezdtünk, még Grósz volt az uralkodó párt első embere, most, amikor végezzük, éppen Antall alakít kormányt, két oldalán pedig Csurka és Torgyán... Ott fenn a magasban e két pont között - hajszálvékony kötélen - táncolt át a hatalom. Maga is félt, lenézni nem mert. Itt lent is legtöbben belemerültek a magasban folyó mutatványba. Míg a tekintetek égre meredtek, a szegénység, a létbizonytalanság, a kiszolgáltatottság minden ellenszegülés nélkül nőtt tovább. Már az is kijózanító, hogy a hatalomért küzdőknek mennyire nem volt mondanivalójuk a kisebbségek, szegények, fiatalok, kiszolgáltatottak számára. Ám az kifejezetten rémisztő, hogy mennyire nem vesztett erejéből a hiú remény: a hatalom majd megoldja a problémákat, csak bízni kell benne és szeretni.
Ebben az időben is alig mozdult valamit azért, hogy a polgár maga legyen képes megvédeni magát. A közfigyelmet lekötötte a hatalmi tánc. Az állam intézményei az utóbbi hónapokra cselekvőképtelenné váltak. A polgári kezdeményezések továbbra is szétszórtak és szegények.
Az itthon mozduló, illetve külföldről érkező tőke pedig a gyorsan kamatoztatható gazdasági és politikai pozíciók megszerzésére tört.
Ha soha nem mondtuk is ki, úgy tartottuk, hogy a 424 felemelt zászló lehet a lent ácsorgók tengerében. Tudtuk, hogy köröttünk a tömegben sokan vívják gerillaharcukat, segíteni magukon és egymáson. Ám nem találhatnak egymásra, mert nem érdekesek annyira. vagy nem elég szalonképesek ahhoz. hogy a hír szárnyára kapja őket. A kicsi piszok szerepét akartuk elvállalni. Azét a kicsi idegen testét, ami a túltelített közegben megindítja a kristályosodást. Csak fel akartuk mutatni, hogy lehet másfajta újságot is csinálni, nemcsak olyanokat, mint amilyenek mostanában elárasztják a standokat. Lehet mást, másképp és másoknak is mondani. Hívó jel lehettünk volna: nézd meg, ha tetszik, maradj a közelében, s itt összeakadhatsz a hasonszőrűekkel. Közvetíteni akartunk, s teret adni, ahol azok is visszaszerezhetik az önbecsülésüket, akiket addig mindenhol - már csak rutinból is - lepofoztak. Amikor indultunk, arra számítottunk, hogy az összegyűlők együttműködésével és támogatásával lesz erőnk a szükséges ideig tartani azt a bizonyos zászlót.
A nyolc hónap csak arra volt elég, hogy teljes bizonyosságot nyerjünk, a becsültnél is sokkal nagyobb szükség van arra, amibe belefogtunk. (Egyszer majd valahol valakiknek - nagyon sok erőt gyűjtve - újra fel kell emelnie azt a bizonyos zászlót!) A segítők ereje olyannyira szétforgácsolt, s a környezet olyannyira ellenséges, hogy ha így megy tovább, a szociális intézményrendszert rövidesen le lehet egyszerűsíteni. A legtöbben pillanatok alatt elérnek majd a végállomásra. S akkor már csak menedékhely kell, meg ingyenkonyha, de az minden mennyiségben.
Tapasztalataink az intézményekkel - amelyekre a megmaradásban számítottunk - jellemzik a közeg barátságtalanságát.
A segítségre szorulók és a segítők egyaránt bizalmatlanok. Az előbbiek már azt se hiszik el, hogy lehetséges egyáltalán olyan intézmény, amely tényleg segíteni tud nekik. A segítők bizalmatlanok mind a megsegítendőkkel, mind a többi segítővel szemben. Gyakran egyszerűen félnek azoktól, akiknek a sorsa a kezükbe kerül. Az, aki - az általános szegénység ellenére - megszerzett valamilyen pénzt vagy információt, lehetőség szerint arra rögtön ráül. Egymás után születnek az erőtlen párhuzamos alapítványok és a semmire sem jó, hiányos információs bázisok. Igaz, így szart se ér, de az enyém.
Gyűjtögetéseink során a legelképesztőbb történet az volt, amikor - a romániai forradalom első napjaiban - a vérellátás egyik tisztségviselője erősen győzködött, ne tegyük közzé a véradó állomások címlistáját, mert mi lesz, ha az emberek odamennek és vért akarnak adni?...
Pénzgyűjtő akcióink sem voltak sokkal simábbak. Az hamar kiderült, hogy kereskedelmi hirdetést nem kapunk, mondván: a mi olvasóink úgyis szegények, nekik pedig nem tudnak mit kínálni a magyar kereskedők... Egy jónevű banknál pedig, ahol a lap támogatásáról tárgyaltunk, azt a választ kaptuk, hogy üzletfeleik előtt nem venné ki jól magát, ha ők a pénzüket mindenféle gyámoltalanok támogatására fecsérelnék. Volt persze olyan intézmény is, amely fontosnak ítélte a 424 misszióját. Még abban is egyetértésre jutottunk, hogy évente mennyi támogatásra számíthatunk tőlük. Ám hat hónap nem volt elegendő arra, hogy a pénz elnyerésének módját megtalálják. Egy minisztériumi államtitkár azzal dobott ki, hogy nem támogat minket, mert a lap szélsőségesen antikommunista. Talán éppen azon a héten történt ez, amikor egy önkéntes segítőszervezet és egy független dokumentációs csoport azzal hárította el az együttműködést, hogy nekik túl vörösök vagyunk...
Időnként nagyon jókat röhögtünk. Kínunkban.
Persze került sok barátunk is. Nélkülük már rég nem léteznénk. Egyetlen közös jellemzőjük, hogy valamennyi olyan csóró, mint maga a lap volt.
Aki végiglapozza a 424 utolsó számát, nem talál semmi változást. Minden olyan, mintha a jövő héten folytatnánk. Nem csináltunk búcsúszámot, mert nem fejeztünk be semmit. Csak abbahagyjuk. Mert abba kell hagynunk.
A jövő héten még végignézzük, ahogy ami összejött, mind szétszalad. Azután együtt nyugtázzuk Vizy Miklóssal: győzött a józanság. A rend helyreállt. Innen már megint nem indulnak vonatok.
kajó
[Megjelent a 424 1990/21. számában.]